Néhány hete egy intenzív waldorf-kurzuson vettem részt, amelynek témája a gyermekmegfigyelés volt. Két dolog miatt is fontosnak tartottam, hogy részt vegyek: egyfelől tanár vagyok, és sok segítséget reméltem (és kaptam) a gyermekekkel kapcsolatban, másfelől több óvónő volt jelen a kurzuson, és így a fiammal kapcsolatban is érdekes szempontok merültek fel.
Mindig csodáltam és tisztelettel néztem a waldorf-pedagógusokra, hogy olyan rendíthetetlen figyelemmel fordultak a gyermekek felé, a mai napig dolgozom azon, hogy életre hívjam önmagamban ezt a fajta odafordulást, és minél jobban fókuszálok, annál jobban érzem kicsinységemet, és a titok összetettségét. Mert a gyermek egy titok, amelybe akkor nyerünk betekintést, ha Ő megengedi. A kurzus (azon felől, hogy egy kiváló tanár vezette, aki bámulatos módon tartotta kezében a szálakat, és kalauzolt minket végig az úton - illetve elindított rajta. A cím alapján a gyermekmegfigyelést én kissé esetleges dolognak tartottam, és ott derült ki számomra, hogy itt nem csupán egyéni figyelemről, hanem egyfajta közös munkáról, módszerről van sokkal inkább szó.
Most csupán egyetlen dologról szeretnék írni, ami nagyon megfogott a gyermekmegfigyelésben, és az a pozíció. A gyermeké, és a pedagógusé. Két - egymástól teljesen különböző - élet. Odafordulás a Másikhoz. Ez az odafordulás azonban nem azért történik, hogy a gyermek olyan legyen, mint én. A Másikat valóban másikként látni. Nem az a dolgom, hogy saját magamat hozzam létre öbenne. Sokkal inkább, hogy megkeressem, mi a szerepem abban, hogy kiteljesedhessen. A gyermekmegfigyelés fő kérdése: Mit kérdez tőlünk (a tanárok közösségétől) a gyermek? Mit kér? Mit szeretne megtudni önmagáról és a világról? Ha a pedagógusban (illetve a közösségben) megvan a kellő nyitottság, az intuitív figyelem, akkor van esély arra, hogy szülessenek válaszok. Hogy mindenki a maga útján haladhasson, noha időről-időre keresztezik egymást ezek az utak. A pedagógusság két nagy misztériuma a sok közül: engedni kérdezni, és engedni válaszolni. Engedni a saját maga által járt úton és útról kérdezni, hagyva hogy továbbra is azon lépdeljen. És lehetővé tenni, hogy válaszai a sajátjai legyenek, ne önmagunkat várjuk vissza bennük.
Első rész vége.