We live in a giant Spiral...

Jóval azelőtt, hogy a waldorf pedagógiával megismerkedtem volna, a kétezres évek elején láttam egy filmet, amely rendkívül nagy hatást tett rám, és amelyet azóta igen sokszor újra megnéztem. Darren Aronofsky Pi című alkotása végigkísérte a húszas éveimet, és a mai napig is hatással van rám. A filmben egy matematikus kutat a számok birodalmában, és azt keresi, vajon a természetben jelenlévő spirális szerkezetek (amelyek a ciklikusságot mutatják, valamiféle folyamatosan visszatérő mintát) megtalálhatóak-e a tőzsdében (íly módon meg lehet-e előre jósolni a pénzügyi mozgást). Ott hangzik el a címben említett mondat, miszerint ha a spirál az egész életünkben megtalálható, akkor egy hatalmas spirálban élünk. Ez a hasonlat új értelmet nyert, miután jelen lehettem az óvodában, amikor a fiam az adventi spirálon végigment.

Kettős út - egy befelé haladás, és egy kinyílás. Találkozás a szellemi világgal, és találkozás a közösséggel. Sokféle jelentés bontakozik ki ebben a mozzanatban. Vannak pillanatok, amikor el kell távolodnunk a világtól, hogy azután a spirál végeztével újra visszakapjuk a közösséget ( és minket is visszakapjon a közösség), de már magasabb szinten. Az adventi spirál fizikálisan ugyan a földön található, lelki értelemben viszont folyamatosan felfelé halad. Amikor belépünk az ádventi kapun, és amikor azon kijövünk, nem ugyanoda jutunk vissza. Éneklés közben elnéztem a gyermekeket, ahogy kis-ki habitusának, temperamentumának megfelelően haladt. A nagyobbak némelyike szinte futva, hiszen ismerte az utat. De amit láttam rajtuk, az a komolyság volt. A pillanatnak az az intimitása, amely ünnepi fénnyel áradt ki, és boldog voltam, hogy ezt láthattam.

Egy nagy spirálban élünk, folyamatosan találkozva, némelykor ütközve a világgal. Sokan - kívülről - azt gondolják a waldorfról, hogy elzárja a gyermekeket a valódi világtól, burokban neveli fel. Az ünnepek nagy része viszont épp a közösségről szól, hogy milyen módon lehetünk jelen ebben a mai társadalomban. Nem kivonulni akarunk, hanem táptalajjá lenni, és a gyermekeinknek saját életünkön keresztül is megmutatni, hogy hogyan válhatnak részeivé a világunknak. A felnőtt spirálon a párom egy olyan idézetet kapott (vagy ez az idézet találta őt meg?), amely arról szólt, hogy a mai világunk beteg, és ki kell vonulnunk belőle. De folytatásként ott volt a példamutatás, hogy lámpássá kell válnunk a sötétben. Tanárként (is) éreztem ennek az idézetnek a súlyát. Életünk egyik legnagyobb kihívása, hogy a haladás spirális legyen, és felfelé tartson. Az advent, és a közös ünneplés hozzásegített ahhoz, hogy nehogy szem elől tévesszük a valós célt.

Karácsonyi évszakasztal

Betlehemi verseny

(Benyus rohangál körbe a lakásban.)
- Futok Betlehembe. Mindjárt leelőzöm a kisdedet.

Megjegyzés Szent Mártonhoz

Nem oly régen kaptam egy rövid írást, amely Szent Márton alakjával foglalkozik, illetve magával a Márton-ünneppel, waldorfos szemléletben (Luise Schlesselmann: Keresztény ünnepek és azok szokásai). Az írás nagyon korrekt összefoglalása, amely azonban felvetett néhány kérdéset bennem. Az írás szerzője ugyanis a következőket írja: "Most nézzük meg közelebbről Szt. Márton mozdulatát, ahogyan számos festmény ábrázolja. Márton lóháton ül. Előtte áll vagy térdel egy koldus, akit hol rongyokban, hol ruhátlanul ábrázolnak. Az általam ismert festményeken Szent Márton lova nem áll meg, továbbmegy. Tehát Márton lovag a koldus mellett elhaladva nyújtja oda neki köpenye egy részét. [...] Mit mond ez a mozdulat? Az együttérzésnek igen csekély jelét mutatja."

A szerző tehát igyekszik azt bemutatni, hogy voltaképpen a keresztény kultúrkör Márton-alakja igen kevéssé példa, problematikus figura. Két dolog merült fel bennem ezzel kapcsolatosan:

1. A szerző Márton alakját különböző korok képzőművészeti alkotásai nyomán értelmezi, amelyek természetesen magukon viselik a korok jellegzetességeit. Innen tehát Márton alakjára bajosan lehet következtetni, sokkal inkább annak tanúi, hogy az egyes korok miként értelmezték Márton alakját. Ha a történeti kontextust figyelmen kívül hagyjuk, könnyen eshetünk abba a csapdába, hogy a jelen viszonyait és szempontjait vetítjük vissza a múlt társadalmába, miközben a különbségekről nem veszünk tudomást. Az írás azon pontjával is kevéssé értek egyet, hogy milyen alapon helyezte a szerző háttérbe a Legenda aureát, finoman hiteltelenítve azt, és állította szembe a képzőművészeti alkotásokkal, amelyeknek hitele nem kevésbé kérdőjelezhető meg ilyen alapon.

2. Ha a 13. századi Legenda aureát megnézzük, akkor kiderül, hogy Márton 15. évesen már hadba vonul, egyetlen szolgája van, akit inkább ő szolgál, még a lábbelijét is tisztítja. Nézzük meg a köpenyosztásra vonatkozó jelenetet: "Egyszer télvíz idején, amikor éppen kilépett Amiens kapuján, egy mezítelen koldusba botlott, aki senkitől nem kapott alamizsnát. Márton megértette, hogy ez az ember miatta van ott. Kardot rántva, egyetlen megmaradt köpenyét kettévágta, és az egyik felét a koldusnak adta, maradék felét pedig magára kanyarította. A következő éjszakán meglátta Krisztust: köpenyének az a darabja volt rajta, amivel betakarta a koldust, és hallotta, amint ezt mondta a körötte álló angyaloknak: „Márton, a hittanuló takart be engem ezzel a ruhával.” A szent férfiú azonban sohasem kérkedett ezzel, hanem megismervén Isten jóságát, mihelyt tizennyolc éves lett, megkeresztelkedett." Kiderül belőle, hogy Mártonnak összesen egyetlen köpenye volt, ezért vágta ketté, mert a felével a mezítelen koldust takarta be, a felével pedig önmagát. Hiányzik belőle a felülről lefelé adás gesztusa, amelyet a szerző problémás jelenségként tart számon. Úgy vélem, Szent Márton alakja tartalmazza azt az alázatot, példát, amelyből tanulhatunk, amelyet továbbadhatunk, és amelyet egy waldorf-évkörben is pozitív jelentéskörrel tudunk megtölteni a szent alakjából táplálkozva.

Gyógyítás

Hihetetlenül izgalmas videó...