Járni egy úton - számomra mindig fontosabb volt, mint megérkezni valahová. Miközben a fákról már hullanak a levelek, születik meg a blog gondolata. Megfogalmazni mindazt, amin gondolkodom, amiket tapasztalok, amiket megélek. Leírni, elegedni, és azután szinte ismeretlenként rátekinteni. Nem napló ez - sokkal inkább tudósítás. Főként önmagamnak, önmagamról, arról, hogy újdonsült waldorfos édesapaként mikkel találkozom. Igaz, a választást hosszas mérlegelés előzte meg. A döntés ugyan sajátunk, a jelek viszont külső forrásból erednek. Mintha valaki fogná a kezünket; nem vezet, csak velünk együtt sétál. Mint azt egy történet is oly szépen elmeséli: egy ember azt álmodta, hogy a tengerparton sétál Istennel, utukat lábnyomok jelzik. Ám egyszer hátranéz, és csak egyetlen lábnyomot lát, ekkor az Úrhoz fordul: "Mindig azt mondtad, velem leszel, és most csak egy lábnyomot látok." Erre így felel neki Isten: "Ne aggódj, ölben vittelek."
Ráléptem az útra, ez a blog tehát nrm más, mint egy séta. Séta a gondolatok, a könyvek, a pedagógia és a gyermek körül.
"...minden emberi törekvés abból áll, hogy annak a háznak az ajtaján kopogtatunk, ahonnan száműztek minket." Albert Soesman
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése