Jó dolog valakivel együtt sétálni. Megtette ezt Arisztotelész, aki állítólag sétálva ételmezte a világot tanítványaival, egyik elképzelés szerint a peripatetikus kifejezés is innen ered. Torin Finser könyve hasonló sétára hívja az olvasót, együtt egy egész osztállyal, amelynek nyolc éves waldorf-Odüsszeiája tárul szemünk elé. Mélység és magasság - folyamatosan e két szó dereng fel a könyvet olvasva.
Ami legjobban lenyűgöz a könyvben, az az alázat a gyermekek, az élet felé. Pedig a nyolc év nem mentes a szenvedéstől, a szerzőnek majdnem teljesen megvakul a gyermeke - és mégis megmarad a nyitottsága a diákjai felé. A reggeli kézfogások rituáléja semmit sem veszít erejéből, nem válik unott megszokássá, hanem mindig tartalomma telített gesztus marad. A gyermek megismerése nem az iskolában történik, hiszen Finser tanár úr már nyáron az otthonukban látogatja meg a gyermekeket, beszélget a szülőkkel, figyeli a jeleket. Nem uralni akar - hanem megérteni. Nem utasítani, hanem kérni. Nem irányítani, hanem velük menni. Nem kívül maradni, hanem bevonódni mindenestül. Ez a tanítás nagy tétje. És ez az olvasás tétje is. Ha ki szeretnénk maradni a könyvből, épp a lényeg veszik el. Időről-időre újra előveszem, ha az emberi nagyságról szeretnék - ismét - megtudni valamit. Arról a nagyságról, amely az alázatban rejtezik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése