Évszakasztalunk

A látásról...

Utazunk reggel a buszon, állva. Benyus jobban kilát az ablakon felfelé az égre, mint én.
• Nézd, apa, ott a Hold.
• Én nem látom.
• Én kicsi vagyok, és olyan dolgokat is látok, amit te nem.

Később gondolkodom csak el azon, hogy ez nem csak fizikális síkon igaz...

Miért Steiner?

Hogy miért kedvelem Steinert? Vagy inkább Steiner írásait? Elsőre furcsa a felvetés, hiszen aki érdeklődik a waldorf pedagógia iránt előbb vagy utóbb beleszalad Steiner valamely írásába. És sok esetben azon lendülettel néhány oldal után le is teszi. Ha csupán az emberközeli (gyermekközeli) pedagógiát látjuk, és annak mintájára szeretnénk képet kapni írásairól, könnyen csalódhatunk. Steiner ugyanis amellett, hogy zseniális gyakorlati meglátásai voltak filozófus volt, a műveinek jó része pedig híven tükrözi a filozofikus látásmódot és főképp nyelvezetet.

Noha igyekszem beleolvasni magam a steineri életműbe, gondolkodásmódba, még bőven a felszínen úszkálok. Van viszont valami, ami már most megfog a szövegeiben. A szintézisteremtés igénye. A minden-mindennel összefügg egyszerre ijesztő és lenyűgöző gondolata. Talán érdeklődési körömből eredően, illetve valamennyire szakmámból fakadóan a dolgok, gondolatok egymással való összehasonlítása nem idegen tőlem. Fantasztikus látni az a rendszert, amit Steiner felépít, amelyben az étel, a hétköznapi tevékenységek, a különböző embertípusok, a színek mind-mind összefüggnek egymással. A másik, amit nagyon kedvelek, az a nyelvnek egy nagyon érzékeny, költői használata. Talán ebből a költőiségből fakad a logika időnkénti mellőzése, mert tagadhatatlan, hogy a művek gondolatmenete kissé ugráló. Elkezd tárgyalni valamit, másik témába fog, és később visszatér az előbbiekhez - a filozófus logikát időnként a költői logika váltja fel, amely nem az ok-okozatiságra épül, hanem az intuícióra, a belső hangra. Steinert olvasni nehéz, mint egy végigdolgozott nap. Amelynek végén jóleső fáradságot, és örömet érzünk, mert tudjuk, hogy érdemes volt.

After death

Ilyen hihetetlenül ráérezni a mese erejére, misztikumára csak egy gyermek képes. Az alábbi beszélgetés a fiammal zajlott le.

"• Apa, mesélsz a katicabogárról?
• Persze.
• Azt, hogy meghalt.
• Hogy lesz ebből mese?
• Utána bement a házba...
• Értem."

Én is csak akkor vettem ezt észre, amikor leírtam magamnak. Benyus sokat foglalkozik a halállal, főleg mióta a nagyszülei kutyája elpusztult. Eleinte fura volt hallani a szájából, nyilván idegen volt a szituáció, amelyben egy négy éves gyerek a halálról beszél. Olvasva R. D. Laing könyvét a gyerekeivel folytatott beszélgetéseiről viszont nyilvánvalóvá tette, hogy mennyit beszélnek a halálról, és annak sajátos értelmezéséről. Néha mindannyian vágyunk rá, hogy ilyen erővel működjön a mese, és valóban be tudjunk menni a házba halálunk után...

A szavak hatalmáról

Mint már annyiszor, megint újraolvastam életem egyik meghatározó szövegét, Babits Mihály Jónás imáját. "Hozzám már hűtlen lettek a szavak" - olvashatjuk a versben. A szavak elidegenednek az embertől. Vagy az ember idegenedett el a saját szavaitől? Egyre nagyobb a távolság az egyén, és annak beszéde között? Rémisztő a gondolat, hogy amit kimondok, az valójában nem én vagyok, nem engem jellemeznek a mondataim. Amit a steineri pedagógiában rendkívül fontosnak találtam, és találom most is, az az egyén integritásának megőrzése. Megérteni a másikat, elfogadni őt teljesen másnak, mint amilyen én vagyok, nem hasonlóvá tenni, hanem tiszteletben tartani és teljes mértékben kinyitni önmagam őfelé. Tanárként az első pillanattól éreztem, hogy ha ez nincs meg, kiveszik az őszinteség a kapcsolatból.

Sokszor olvasom a waldorf pedagógiával kapcsolatban, hogy mindent megenged, nem nevel a fegyelemre. Milyen szépen mondja Babits verse: "Ó bár adna a Gazda patakom sodrának medret." Nem veszi el, ami az én sajátom, csak kiegészíti önmagával. Tanár és diák kapcsolatának csodás példája ez, és nagyon igaznak tartom a waldorfra. A tanár, akár egy meder, aki lehetőséget ad, megteremti az alapot (önmagát is beletéve), a diák pedig mindezt megtölti tartalommal, megtölti önmagával. Egyik sem uralkodik a másikon, hanem párbeszédre lépnek egymással. És a szavak csodája ebből a párbeszédből bontakozik ki. Visszanyerjük elveszettnek hitt mondatainkat.