Mint már annyiszor, megint újraolvastam életem egyik meghatározó szövegét, Babits Mihály Jónás imáját. "Hozzám már hűtlen lettek a szavak" - olvashatjuk a versben. A szavak elidegenednek az embertől. Vagy az ember idegenedett el a saját szavaitől? Egyre nagyobb a távolság az egyén, és annak beszéde között? Rémisztő a gondolat, hogy amit kimondok, az valójában nem én vagyok, nem engem jellemeznek a mondataim. Amit a steineri pedagógiában rendkívül fontosnak találtam, és találom most is, az az egyén integritásának megőrzése. Megérteni a másikat, elfogadni őt teljesen másnak, mint amilyen én vagyok, nem hasonlóvá tenni, hanem tiszteletben tartani és teljes mértékben kinyitni önmagam őfelé. Tanárként az első pillanattól éreztem, hogy ha ez nincs meg, kiveszik az őszinteség a kapcsolatból.
Sokszor olvasom a waldorf pedagógiával kapcsolatban, hogy mindent megenged, nem nevel a fegyelemre. Milyen szépen mondja Babits verse: "Ó bár adna a Gazda patakom sodrának medret." Nem veszi el, ami az én sajátom, csak kiegészíti önmagával. Tanár és diák kapcsolatának csodás példája ez, és nagyon igaznak tartom a waldorfra. A tanár, akár egy meder, aki lehetőséget ad, megteremti az alapot (önmagát is beletéve), a diák pedig mindezt megtölti tartalommal, megtölti önmagával. Egyik sem uralkodik a másikon, hanem párbeszédre lépnek egymással. És a szavak csodája ebből a párbeszédből bontakozik ki. Visszanyerjük elveszettnek hitt mondatainkat.
Írtam egy kommentet és a blogger elkavarta, ki is írta.
VálaszTörlésSzóval várom a további írásaidat, nagyon jókor jönnek most nekem, még ha elsősorban magadnak írod is. Szükségem van újra emlékeznem arra a típusú elfogadásra, amit a w. tanít, mert most megint nehezen megy nekem. (És nem a kamasz fiaim elfogadására gondolok.)
nagyon örülök az írásaidnak.