We live in a giant Spiral...

Jóval azelőtt, hogy a waldorf pedagógiával megismerkedtem volna, a kétezres évek elején láttam egy filmet, amely rendkívül nagy hatást tett rám, és amelyet azóta igen sokszor újra megnéztem. Darren Aronofsky Pi című alkotása végigkísérte a húszas éveimet, és a mai napig is hatással van rám. A filmben egy matematikus kutat a számok birodalmában, és azt keresi, vajon a természetben jelenlévő spirális szerkezetek (amelyek a ciklikusságot mutatják, valamiféle folyamatosan visszatérő mintát) megtalálhatóak-e a tőzsdében (íly módon meg lehet-e előre jósolni a pénzügyi mozgást). Ott hangzik el a címben említett mondat, miszerint ha a spirál az egész életünkben megtalálható, akkor egy hatalmas spirálban élünk. Ez a hasonlat új értelmet nyert, miután jelen lehettem az óvodában, amikor a fiam az adventi spirálon végigment.

Kettős út - egy befelé haladás, és egy kinyílás. Találkozás a szellemi világgal, és találkozás a közösséggel. Sokféle jelentés bontakozik ki ebben a mozzanatban. Vannak pillanatok, amikor el kell távolodnunk a világtól, hogy azután a spirál végeztével újra visszakapjuk a közösséget ( és minket is visszakapjon a közösség), de már magasabb szinten. Az adventi spirál fizikálisan ugyan a földön található, lelki értelemben viszont folyamatosan felfelé halad. Amikor belépünk az ádventi kapun, és amikor azon kijövünk, nem ugyanoda jutunk vissza. Éneklés közben elnéztem a gyermekeket, ahogy kis-ki habitusának, temperamentumának megfelelően haladt. A nagyobbak némelyike szinte futva, hiszen ismerte az utat. De amit láttam rajtuk, az a komolyság volt. A pillanatnak az az intimitása, amely ünnepi fénnyel áradt ki, és boldog voltam, hogy ezt láthattam.

Egy nagy spirálban élünk, folyamatosan találkozva, némelykor ütközve a világgal. Sokan - kívülről - azt gondolják a waldorfról, hogy elzárja a gyermekeket a valódi világtól, burokban neveli fel. Az ünnepek nagy része viszont épp a közösségről szól, hogy milyen módon lehetünk jelen ebben a mai társadalomban. Nem kivonulni akarunk, hanem táptalajjá lenni, és a gyermekeinknek saját életünkön keresztül is megmutatni, hogy hogyan válhatnak részeivé a világunknak. A felnőtt spirálon a párom egy olyan idézetet kapott (vagy ez az idézet találta őt meg?), amely arról szólt, hogy a mai világunk beteg, és ki kell vonulnunk belőle. De folytatásként ott volt a példamutatás, hogy lámpássá kell válnunk a sötétben. Tanárként (is) éreztem ennek az idézetnek a súlyát. Életünk egyik legnagyobb kihívása, hogy a haladás spirális legyen, és felfelé tartson. Az advent, és a közös ünneplés hozzásegített ahhoz, hogy nehogy szem elől tévesszük a valós célt.

Karácsonyi évszakasztal

Betlehemi verseny

(Benyus rohangál körbe a lakásban.)
- Futok Betlehembe. Mindjárt leelőzöm a kisdedet.

Megjegyzés Szent Mártonhoz

Nem oly régen kaptam egy rövid írást, amely Szent Márton alakjával foglalkozik, illetve magával a Márton-ünneppel, waldorfos szemléletben (Luise Schlesselmann: Keresztény ünnepek és azok szokásai). Az írás nagyon korrekt összefoglalása, amely azonban felvetett néhány kérdéset bennem. Az írás szerzője ugyanis a következőket írja: "Most nézzük meg közelebbről Szt. Márton mozdulatát, ahogyan számos festmény ábrázolja. Márton lóháton ül. Előtte áll vagy térdel egy koldus, akit hol rongyokban, hol ruhátlanul ábrázolnak. Az általam ismert festményeken Szent Márton lova nem áll meg, továbbmegy. Tehát Márton lovag a koldus mellett elhaladva nyújtja oda neki köpenye egy részét. [...] Mit mond ez a mozdulat? Az együttérzésnek igen csekély jelét mutatja."

A szerző tehát igyekszik azt bemutatni, hogy voltaképpen a keresztény kultúrkör Márton-alakja igen kevéssé példa, problematikus figura. Két dolog merült fel bennem ezzel kapcsolatosan:

1. A szerző Márton alakját különböző korok képzőművészeti alkotásai nyomán értelmezi, amelyek természetesen magukon viselik a korok jellegzetességeit. Innen tehát Márton alakjára bajosan lehet következtetni, sokkal inkább annak tanúi, hogy az egyes korok miként értelmezték Márton alakját. Ha a történeti kontextust figyelmen kívül hagyjuk, könnyen eshetünk abba a csapdába, hogy a jelen viszonyait és szempontjait vetítjük vissza a múlt társadalmába, miközben a különbségekről nem veszünk tudomást. Az írás azon pontjával is kevéssé értek egyet, hogy milyen alapon helyezte a szerző háttérbe a Legenda aureát, finoman hiteltelenítve azt, és állította szembe a képzőművészeti alkotásokkal, amelyeknek hitele nem kevésbé kérdőjelezhető meg ilyen alapon.

2. Ha a 13. századi Legenda aureát megnézzük, akkor kiderül, hogy Márton 15. évesen már hadba vonul, egyetlen szolgája van, akit inkább ő szolgál, még a lábbelijét is tisztítja. Nézzük meg a köpenyosztásra vonatkozó jelenetet: "Egyszer télvíz idején, amikor éppen kilépett Amiens kapuján, egy mezítelen koldusba botlott, aki senkitől nem kapott alamizsnát. Márton megértette, hogy ez az ember miatta van ott. Kardot rántva, egyetlen megmaradt köpenyét kettévágta, és az egyik felét a koldusnak adta, maradék felét pedig magára kanyarította. A következő éjszakán meglátta Krisztust: köpenyének az a darabja volt rajta, amivel betakarta a koldust, és hallotta, amint ezt mondta a körötte álló angyaloknak: „Márton, a hittanuló takart be engem ezzel a ruhával.” A szent férfiú azonban sohasem kérkedett ezzel, hanem megismervén Isten jóságát, mihelyt tizennyolc éves lett, megkeresztelkedett." Kiderül belőle, hogy Mártonnak összesen egyetlen köpenye volt, ezért vágta ketté, mert a felével a mezítelen koldust takarta be, a felével pedig önmagát. Hiányzik belőle a felülről lefelé adás gesztusa, amelyet a szerző problémás jelenségként tart számon. Úgy vélem, Szent Márton alakja tartalmazza azt az alázatot, példát, amelyből tanulhatunk, amelyet továbbadhatunk, és amelyet egy waldorf-évkörben is pozitív jelentéskörrel tudunk megtölteni a szent alakjából táplálkozva.

Gyógyítás

Hihetetlenül izgalmas videó...

Gentleman

- Apa, én a fiúkra nem lövök. Csak a lányokra...

Évszakasztalunk

A látásról...

Utazunk reggel a buszon, állva. Benyus jobban kilát az ablakon felfelé az égre, mint én.
• Nézd, apa, ott a Hold.
• Én nem látom.
• Én kicsi vagyok, és olyan dolgokat is látok, amit te nem.

Később gondolkodom csak el azon, hogy ez nem csak fizikális síkon igaz...

Miért Steiner?

Hogy miért kedvelem Steinert? Vagy inkább Steiner írásait? Elsőre furcsa a felvetés, hiszen aki érdeklődik a waldorf pedagógia iránt előbb vagy utóbb beleszalad Steiner valamely írásába. És sok esetben azon lendülettel néhány oldal után le is teszi. Ha csupán az emberközeli (gyermekközeli) pedagógiát látjuk, és annak mintájára szeretnénk képet kapni írásairól, könnyen csalódhatunk. Steiner ugyanis amellett, hogy zseniális gyakorlati meglátásai voltak filozófus volt, a műveinek jó része pedig híven tükrözi a filozofikus látásmódot és főképp nyelvezetet.

Noha igyekszem beleolvasni magam a steineri életműbe, gondolkodásmódba, még bőven a felszínen úszkálok. Van viszont valami, ami már most megfog a szövegeiben. A szintézisteremtés igénye. A minden-mindennel összefügg egyszerre ijesztő és lenyűgöző gondolata. Talán érdeklődési körömből eredően, illetve valamennyire szakmámból fakadóan a dolgok, gondolatok egymással való összehasonlítása nem idegen tőlem. Fantasztikus látni az a rendszert, amit Steiner felépít, amelyben az étel, a hétköznapi tevékenységek, a különböző embertípusok, a színek mind-mind összefüggnek egymással. A másik, amit nagyon kedvelek, az a nyelvnek egy nagyon érzékeny, költői használata. Talán ebből a költőiségből fakad a logika időnkénti mellőzése, mert tagadhatatlan, hogy a művek gondolatmenete kissé ugráló. Elkezd tárgyalni valamit, másik témába fog, és később visszatér az előbbiekhez - a filozófus logikát időnként a költői logika váltja fel, amely nem az ok-okozatiságra épül, hanem az intuícióra, a belső hangra. Steinert olvasni nehéz, mint egy végigdolgozott nap. Amelynek végén jóleső fáradságot, és örömet érzünk, mert tudjuk, hogy érdemes volt.

After death

Ilyen hihetetlenül ráérezni a mese erejére, misztikumára csak egy gyermek képes. Az alábbi beszélgetés a fiammal zajlott le.

"• Apa, mesélsz a katicabogárról?
• Persze.
• Azt, hogy meghalt.
• Hogy lesz ebből mese?
• Utána bement a házba...
• Értem."

Én is csak akkor vettem ezt észre, amikor leírtam magamnak. Benyus sokat foglalkozik a halállal, főleg mióta a nagyszülei kutyája elpusztult. Eleinte fura volt hallani a szájából, nyilván idegen volt a szituáció, amelyben egy négy éves gyerek a halálról beszél. Olvasva R. D. Laing könyvét a gyerekeivel folytatott beszélgetéseiről viszont nyilvánvalóvá tette, hogy mennyit beszélnek a halálról, és annak sajátos értelmezéséről. Néha mindannyian vágyunk rá, hogy ilyen erővel működjön a mese, és valóban be tudjunk menni a házba halálunk után...

A szavak hatalmáról

Mint már annyiszor, megint újraolvastam életem egyik meghatározó szövegét, Babits Mihály Jónás imáját. "Hozzám már hűtlen lettek a szavak" - olvashatjuk a versben. A szavak elidegenednek az embertől. Vagy az ember idegenedett el a saját szavaitől? Egyre nagyobb a távolság az egyén, és annak beszéde között? Rémisztő a gondolat, hogy amit kimondok, az valójában nem én vagyok, nem engem jellemeznek a mondataim. Amit a steineri pedagógiában rendkívül fontosnak találtam, és találom most is, az az egyén integritásának megőrzése. Megérteni a másikat, elfogadni őt teljesen másnak, mint amilyen én vagyok, nem hasonlóvá tenni, hanem tiszteletben tartani és teljes mértékben kinyitni önmagam őfelé. Tanárként az első pillanattól éreztem, hogy ha ez nincs meg, kiveszik az őszinteség a kapcsolatból.

Sokszor olvasom a waldorf pedagógiával kapcsolatban, hogy mindent megenged, nem nevel a fegyelemre. Milyen szépen mondja Babits verse: "Ó bár adna a Gazda patakom sodrának medret." Nem veszi el, ami az én sajátom, csak kiegészíti önmagával. Tanár és diák kapcsolatának csodás példája ez, és nagyon igaznak tartom a waldorfra. A tanár, akár egy meder, aki lehetőséget ad, megteremti az alapot (önmagát is beletéve), a diák pedig mindezt megtölti tartalommal, megtölti önmagával. Egyik sem uralkodik a másikon, hanem párbeszédre lépnek egymással. És a szavak csodája ebből a párbeszédből bontakozik ki. Visszanyerjük elveszettnek hitt mondatainkat.

Egy másik sétáló - Torin Finser

Jó dolog valakivel együtt sétálni. Megtette ezt Arisztotelész, aki állítólag sétálva ételmezte a világot tanítványaival, egyik elképzelés szerint a peripatetikus kifejezés is innen ered. Torin Finser könyve hasonló sétára hívja az olvasót, együtt egy egész osztállyal, amelynek nyolc éves waldorf-Odüsszeiája tárul szemünk elé. Mélység és magasság - folyamatosan e két szó dereng fel a könyvet olvasva.

Ami legjobban lenyűgöz a könyvben, az az alázat a gyermekek, az élet felé. Pedig a nyolc év nem mentes a szenvedéstől, a szerzőnek majdnem teljesen megvakul a gyermeke - és mégis megmarad a nyitottsága a diákjai felé. A reggeli kézfogások rituáléja semmit sem veszít erejéből, nem válik unott megszokássá, hanem mindig tartalomma telített gesztus marad. A gyermek megismerése nem az iskolában történik, hiszen Finser tanár úr már nyáron az otthonukban látogatja meg a gyermekeket, beszélget a szülőkkel, figyeli a jeleket. Nem uralni akar - hanem megérteni. Nem utasítani, hanem kérni. Nem irányítani, hanem velük menni. Nem kívül maradni, hanem bevonódni mindenestül. Ez a tanítás nagy tétje. És ez az olvasás tétje is. Ha ki szeretnénk maradni a könyvből, épp a lényeg veszik el. Időről-időre újra előveszem, ha az emberi nagyságról szeretnék - ismét - megtudni valamit. Arról a nagyságról, amely az alázatban rejtezik...

Indulás és megérkezés

Járni egy úton - számomra mindig fontosabb volt, mint megérkezni valahová. Miközben a fákról már hullanak a levelek, születik meg a blog gondolata. Megfogalmazni mindazt, amin gondolkodom, amiket tapasztalok, amiket megélek. Leírni, elegedni, és azután szinte ismeretlenként rátekinteni. Nem napló ez - sokkal inkább tudósítás. Főként önmagamnak, önmagamról, arról, hogy újdonsült waldorfos édesapaként mikkel találkozom. Igaz, a választást hosszas mérlegelés előzte meg. A döntés ugyan sajátunk, a jelek viszont külső forrásból erednek. Mintha valaki fogná a kezünket; nem vezet, csak velünk együtt sétál. Mint azt egy történet is oly szépen elmeséli: egy ember azt álmodta, hogy a tengerparton sétál Istennel, utukat lábnyomok jelzik. Ám egyszer hátranéz, és csak egyetlen lábnyomot lát, ekkor az Úrhoz fordul: "Mindig azt mondtad, velem leszel, és most csak egy lábnyomot látok." Erre így felel neki Isten: "Ne aggódj, ölben vittelek."
Ráléptem az útra, ez a blog tehát nrm más, mint egy séta. Séta a gondolatok, a könyvek, a pedagógia és a gyermek körül.

"...minden emberi törekvés abból áll, hogy annak a háznak az ajtaján kopogtatunk, ahonnan száműztek minket." Albert Soesman